Az ő dalának büszke szárnyalása, A melylyel, drága, téged elragadt, Megért eszméimnek sírt tán az ása, Hogy holt lön ott, hol kelt a gondolat? Vagy lelke – melyet, túlvilágit irni, Lelkek vezettek – tán az sújt le? Nem! Sem ő nem tudta rémülésre birni, Sem éji czimborái énekem’. Sem ő, sem e bizalmas csacska lélek, Mely éjjel ál tudással tölti el, Nem dicsekhetnek – kiktől mit se félek – Elnémitásom győzedelmivel. De, hogy dalát te tetszéssel emelted, Ez volt mi tőlem kedvet, hangot elvett.