Soh’sem szükségeléd hogy fessenek, Azért nem is festettem arczod’ én; Fölül álltál, vagy állni hittelek Költők hiú, meddő dicséretén, S azért alvám el hirdetésedet Hogy önmagad mutasd minő csekély A mai toll a mely csak emleget Oly érdemet, milyen tebenned él. S mi legfőbb dicsőségem volt nekem: Hogy hallgaték: te bünrovásba irtad; Szépséged’ én így nem becsmérelem, Mig más, ki éltet vágyna hozni, sirt ad. Több élet él szép szemeid egyikében Mint mind a két költőd dicsénekében.