Lelkemnek az vagy mi testnek az étek Vagy mint a földnek lanyha permeteg; S nyugalmadért oly aggodalomban élek Mint kincseért a fösvényt szállja meg. Most, büszke én boldogságomba’, majd A tolvaj-kortól féltem drágaságod’; A vágy most véled a magányba hajt, Meg összehivnám, látni, a világot; Ma látásoddal eltelek egészen, Holnap egy pillantásért epedek; Öröm nem kell, s nincs benne semmi részem, Csak az, mit tőled bírok vagy veszek. Igy éhezem, s megint bővelkedem: Ma minden van, s holnap nincs semmi sem.