Látván a zord időtől eltiporva, Hogy pusztul el, hogy vész a régi fény; Zászlós torony hogy omlik néma porba S ércz s kő ledűl rontó kezek dühén; Látván, a tenger telhetetlen torka Hogy harapdálja partja birtokát, Majd meg a part tolúl be a habokra S hol ez, hol az, egymásba csapnak át; Látván, hogy minden alakot cserél, veszt, A lét sem áll a semmiségnek ellen; Bennem e sok rom bús eszméket éleszt, Hogy jő idő, mely elviszi szerelmem’. E gond halál! Csak sírnom kell e kincsen: Mért birnom is, ha el kell hogy veszítsem!