Önzés bünével van szemem tele, És lelkem és bensőmbe’ mindenem, És nincs e bűnnek semmi gyógyszere, Oly mélyen érzi gyökerét szivem. Ugy vélem arcz nincs oly szép mint enyim, Se termet ily ép, sem hűség ilyen, S ha mérlegelni kezdem érdemim, Velem nem áll ki versenyt senki sem. De ha tűkröm hűn mutat engemet, Törődve s ily vénség cserzette színben: Visszárul olvasom önzésemet, Bűn volna így maradni még e bűnben. Te vagy (másom) kinek dicsét kerestem Ha aggkorom’ korod színébe festem.