Te akarod hogy képed a nagy éjben Ne hagyja húnyni bús pilláimat? Te akarod hogy álmom törve légyen S árnyak, képmásaid, csúfoljanak? Te lelked az, melyet – kémlelni engem – Magadtól elröpítsz ily messzire: Hogy léhaságot, bűnt találna bennem, Táplálni féltésed’ s gyanúd’ vele? Oh nem! szerelmed, bárha sok, nem oly nagy! Szerelmem tartja nyitva szemeim’. Saját szerelmem, mely szunyadni nem hagy És éji őrré tesz végetted im! Árnyad’ virasztom; lényedet pedig – Tőlem távol – mások ölelhetik!