Mint sziklapart felé hullámözön, A vég felé perczünk is úgy repűl: Egyik hab a másik nyomába jön, S tolong előre mind szünetlenűl. Létünk, a mely először fényben áll, Érés felé csuszik, s ha feljutott, Dicsfény ellen küzd álnok homály, S az idő visszavészi mit adott. Hervasztja ez az ifjuság virágit, S redőket ás a szépség homlokán, Emészti a természet ritkaságit S nem áll meg semmi sarlója nyomán. De véle mégis megdaczol dalom A melybe’ bájidat magasztalom.