Rabod levén, mit tudnék tenni mást Mint várni perczet, órát, mig hivatsz: Időm, ha vesztem is, nem drága, lásd, Nincs semmi dolgom, mig csak te nem adsz. A végtelen órát se feddhetem A melyet éretted virasztok át, S a távollétem sem keserghetem Ha intésed, mint szolgát, elbocsát. S nem kérdhetem féltékeny gondolatban Távol mi helyt tart vagy milyen dolog; Csak, bús rabúl, vagy állok gondolatlan, Vagy, sejtve – kiknél vagy – mi boldogok. Szerelmem olyan hű bolond, hogy ez Rosszat miben se lát bár mit teszesz.