Az az idő, mely szépnek alkotá Alakod’, min minden szem megakad, Lesz zsarnokává annak nem soká, S csuffá teszi a mi most elragad. Mert az idő nem áll meg; a tavaszt Rut tél ölébe dobja; ágiról Lombot letép, hő nedvet elfogyaszt, Bájt béhavaz, és mindent letarol; S ha akkor, a nyár nedviből, leszűrve, Egy üvegben fön nem marad a lél: Fogytán örökre meg van semmisűlve A báj melyet tul emléke sem él. De a leszűrt virág-lél, télen át. Bár szive veszve, tartja illatát!