Dicséretid’, illőn, hogy’ zenghetem, Ki enmagamnak jobbik része vagy csak? Az öndicséret mit használ nekem? S mi mást teszek, ha téged magasztallak? Éljünk külön, jobb lesz, s ez egy szivet, Ez egybe forrt szerelmet vágjuk ketté: Hadd adhassam meg, a mi a tied, Mit e világon csak te érdemeltél! Oh távollét, mi kín volnál, ha nem te Adnád, gyönyörre, im e bús alkalmat: Időm szerelmi gonddal töltenem be (Gondot, időt ez édesen megcsalhat!) S meg nem tanítnál egyet párrá tennem: Dicsérve őt itt, a ki távol innen!