Miért igértél oly derűs napot Hogy útra mertem kelni védtelen? S ut közbe’ rám csúf felhő támadott, Sötét borúval győzve fényeden. A fellegen áttörnöd nem elég, Hogy felszárítsd viharvert képemet, Nem monda jónak oly irt senki még Mely csak sebet gyógyit s nem sebhelyet. Szégyenleted gyógyszert nem adhata, Ha bánod is; csak én vagyok ki vesztett: Kevés vigasz a bántó bánata Annak ki hord nagy sérelem-keresztet. De oh e köny szerelmed gyöngye volt, S ez drága – és minden büntől felold.