Kebledben élnek mindazon szivek, Kiket, nem látva, halva lenni véltem: Szerelmeim szerelme, s a hivek, Kiket temetve hittem sír ürében. Oh mennyi sok szent s tartozó könyűt Csalt e szemekből kegyelet s hiv emlék, Sok olyanért, kiről most im kitűnt, Hogy halva nincs, csak kebeledbe’ rejlék. Sir vagy, hol eltemetve él szerelmem, Szerettim emlékkoszorúival; Mi részök egykor bennem volt s szivemben: Mind rád hagyá, urának téged vall. Imádott képöket benned lelem; S tiéd (övék tebenned) mindenem!