Ha meghasonlva végzet- s emberekkel, Elhagyva sírok árva sorsomon: A siket égre sóhajt kergetek fel, S magamra nézek s létem’ átkozom; Sorsát irigylem, a ki tud remélni, Vagy szebb alakja, több barátja van, Ezt: hogy művész, azt: mivel több erényi, Gyülölve mind azt, mit birok magam; De mig ekként magam megvetve nézem: Rád téved elmém, s lelkem általad (Pacsirtaként, mely égbe száll merészen E ronda földről) mennyekben mulat. Mert szerelmedre csak gondolni: oly kincs, Mit elcserélni kedvem trónokkal nincs!