Fáradtan úttól, ágyam fogad engem, Pihentetője elalélt tagoknak. De akkor új nap kezdődik fejemben, S munkál a lélek, míg a test leroskad. Gondolatom sietve száll te hozzád, Mint ájtatos zarándok, messzirül; Nyitott szemem’ látások árnyékozzák, Mint népes lesz az éj a vak körül. A képzelődő lélek látománya Belső szememnek árnyad’ hozza fel, Mely, mint setét éj ragyogó gyémántja Mindent kiszínez, újít fényivel. Itt nappal testem, lelkem éjszaka, Érted s értem nem lel nyugtot soha!