Szivem királya! kinek érdemed Rablánczra fűze hozzád örökön, Nem elmésségem’, csak hűségemet Vágy tanusitni írott hirnököm. Hűségem oly nagy, hogy ily gyönge elme Szókban szegény, méltón ruházni fel; De meztelenségét szived kegyelme Tán elfödendi elméd fényivel. Mig majd a csillag, mely sorsom intézi, Sugármezét rám ölti fényesen, Szegény didergőt ótalmába vészi S kegymosolyodra méltóvá teszen. Majd földicsekszem akkor: mint szeretlek! Addig szegény fejem’ hadd födje rejtek!