Lányarcz, mit a természet keze színez, Tiéd, szerelmem úr-urnője te! Lágy női sziv, de csélcsapság, a melyhez Nem fér, mi nő-szivek természete. Fénylőbb szemed, de nem oly csapodár ám, Mely mindent, mire néz, megaranyoz: Hogy férfiak s nők élednek sugárán… Alakra férfi, s női báj ahoz! Nőnek valál előbb teremtve; oszt’ a Természet tőlem megirígyele, S egy toldalékkal tőled im megfoszta És hozzám nem valóvá tőn vele. Ha már ez által nők gyönyörévé tett: Hadd birjam én szived’, mig ők szépséged’!