Ha negyven tél fuvall majd homlokodra, Bájid mezőjén barázdát hasítván; Szépséged éke mint nyűtt ruha fodra Rongyokba máll, s azt mondják rá: be hitvány! Ha kérdik akkor, hol a régi szépség? A boldog napjaidból elfecsélt kincs? Csak béesett szemed kihamvadt mécsét Mutatni: oh mi szégyen, mily szegény dics! Szépségednek be más dicsére volna Ha mondhatnád: „Szép magzatomba’ van Bájimnak összesége elszámolva,” S szépséged folytatódnék bájiban. Igy ifjulnál meg ismét, öregül; S fölforrna véred, bár meghidegül.