Ki hisz, késő jövőkbe’ majd, dalomnak, Ha érdemed lesz minden foglalatja! Pedig az isten látja: sirhalom csak Mely halva rejt, alakod’ nem mutatja. Ha ugy leirhatnám szemed fényét, a Mikép van, s minden bájaid’, rendjében, Azt mondanák: hazud ez a poéta, Ily égi fény nem éghet földi képen. Papiromat, sárgultan régiségtül, Lenézik majd, mint csacska öreget, S költői tulzásnak tudják be vétkül S kopott rimnek hiszik szépségedet. De hogyha bár egy gyermeked maradna: Kétszerte élnél: benne, és dalomba’.