Ha nézem azt, hogy mind a mi tenyész, Tökélye pontján csak egy perczig él itt; Hogy szinjáték mind, szemünk mire néz, S látványit titkos csillagok vezérlik; Ha nézem, hogy az ember mint növény Ugy nő fel, egy ég áldja, sujtja le, Virulva duzzad ifjan, s hő delén Elhull, emléke is elvész vele: Az állhatatlan lét e gondolatja Szépségedet szebbnek mutatja még, Idő s elmúlás tusakodva rajta Hogy szép napod’ bús éjbe döntenék; S én, érted az idővel küzdve folyton, Mit elrabol, lelkedbe vissza ojtom.