Ez ajk, a szerelem mive, Azt suttogá: »Szivem gyülöl« Nekem, ki epedő hive! De látva hogy már-már megöl, Megszánt hamar kegyelmesen, Megfedte édes ajkait, Mik igy nem szóltak sohasem, S nekik más üdvözlést tanit. Más jött »gyülöl« szavára végül, Mint reg követ bús éjhomályt Midőn az éj a fényes égrül Ellen gyanánt pokolra szállt. »Szivem gyülöl, de« – s életet E szóval ád – »nem tégedet.«