Másokba’ vágy van, benned akarat,[1] Sok akarat, hogy több már nem lehet; S ki még ezekhez – mint én – újat ad, Csak gyötrelemmé válhatok neked? Te kész vagy annyi sok mást befogadni, S nem hallgatnád-e még meg ez egyet? Ki annyi kérést nem tudsz megtagadni, Miért vonod meg tőlem e kegyet? A tenger oly nagy, és a harmatot A dús özönbe mégis kész bevenni; Te, akaratdús, befoghatod Akaratom’, tiédet még nevelni. Se zord, se nyájas kérőid’ ne vesd meg, Kik, vélem együtt, egyért egyhez esdnek.