A barna nem volt szép a régieknek, S ha volt, nem hordozá a »szép« nevet, Mig mostan ép az tetszik mindeneknek, S a szőke, megvetésnek tárgya lett. Mert a mióta minden kéz teremt, S a rútnak ál szint kölcsönöz müvészet: A tiszta szépség megszűnt lenni szent, S a hódolás iránta elenyészett. Hollósetét az én lánykám szeme, S talán az olyanért van telve gyászszal, Ki rút ugyan s mégis van kelleme, Mert festi a teremtést csalfa mázzal. De gyászáról mindenki ajaka Ezt vallja csak: ez a szépség maga.