Mit nékem adtál: itt őrzöm emléked’, Szívembe irva kiirthatlanul; Túléli az e múló nemzedéket, S időn, az öröklétig, átvonul; Vagy legalább a míg agyam s szivem Nem mállik szét, s mindkettő, a mi részt Belőled birt, nem adja át hiven A semmiségnek: emlegetve lészsz Külső emlék csak törékeny cserép, Rád emlékezni: nincs szükségem arra. Tuladni rajta hát azért merék, Birván emitt, mi hűbb emléked’ tartja. Támaszt keresni, hogy rád emlékezzem: Magam’ lengének kéne bélyegeznem.