Oh mennyi syrén-könyet ittam én, Pokol-fekete lombikból lehűtve! Fölváltva egymást aggály és remény, S vesztésre válva vélt nyerésem üdve. Oh mennyit tévedt nyomorú szivem, Mig áhitá a tiszta boldogságot! Szemem mikép lángolt, láztól heven, Mig képzelt mennyeket káprázva látott! Oh üdvös tévely! Tisztán látom végre, Hogy a gonosz jobbá teszi a jót, S a földúlt szerelem új létre érve Szebb lesz s dicsőbb mint el nem játszva volt. Erősebben kelék föl így, leverten, S az elpazaltnál százszor többet nyertem!