Váltunk, s szemem ma már lelkembe’ van; S az, mely vezetve szerte jár velem Csak félig jó, félig világtalan: Azt véli, lát, pedig valóba’ nem. Szivemnek semmi képet adni nem tud Madár, virág vagy más látott felöl; Lelkembe mind e tárgyból semmi sem jut, S mind azt a mit lát másként fogja föl. A legrutabb vagy legszebb látományt, Miből varázs vagy rémület tekint, Tengert vagy romot, éjt avagy korányt, Sast, gerlét, képeddé teremti mind. S igy, telve véled, többre képtelen, Lelkem, mely oly hű, lesz hűségtelen.