Ne mondd, ne, hogy csalárd szivű vagyok, Bár lángom, távol, hülni látszatik. Magamtól könnyebben megválhatok Mint lelkemtől, mely kebledben lakik. Mint útas, bármi messze vándoroltam, Sziv-otthonomba megjövök megint, Kellő időre, meg sem változottan, Tisztára mosni lelkem szennyeit. Ne hidd, habár természetem fölött Erőt vesz a vér minden gyöngesége: Hogy semmiért eldobjon kincseket, Oly balgán vétkes nem lehetne mégse! A mindenség egy semmi csak szemembe’, Rajtad kivül, én rózsám, mindenem te!