Szerelmem nő, láttassék fogyni bárha; Jobban szeretlek, bár nem mutatom. Az oly szerelem alkuszik magára, Mely fennen peng dicsekvő ajkakon. Uj volt szerelmünk, mintegy kikeletben, Dalaimmal midőn üdvözelém; Mint fülmile, tavaszszal zeng szünetlen S elnémul aztán a hő nyár felén: Nem, hogy kevésbbé volna szép a nyár mint Midőn az éjt elringatá dala: Terhelni fél csak a mély lombok árnyit; Unttá lehet, mi ritkán szép vala. Mint ő, azért némul danám is el, Nehogy úntassalak zengésivel.