Szólj, renyhe múzsa, méltán sujt-e vádja: Szépről s igazról hallgat éneked? Igaz s szép, kedvesemnek mind sajátja, S az vagy te is, mi legfőbb dísz neked. Felelj, vagy ekkép megfelelni hisz’sz tán: »Igaznak saját színe ád becset; Legjobb a legjobb önmagába’ tisztán, S nem kell a szépnek szépítő ecset.« S te néma lennél, mert nem kell dicsérni? Ne mentsd így hallgatásod’; rajtad áll, Hogy őt segítsd arany sirját tulélni És nyerni hírt mely századokra száll. Tedd, múzsa, tiszted’; én foglak tanítni, Hogy a jövő olyannak lássa mint mi.