Ohajtjuk a szép lények növekedtét, Hogy kellemök rózsája szét ne hulljon, S ha végre is vihar s kor eltemetnék, Uj sarjadékban legalább viruljon. De te, csak tenszemed fényében élve, Saját tüzedben égeted magad’; És zsugorogva kincsed özönébe’, Édes magad bősz ellensége vagy! Most a világnak éke, ifju bájban: A szép tavasz egyetlen hirnöke, Virágodat elfojtod bimbajában, Pazar fösvény, mit tészsz: nem vétek-e? Oh szánd meg a világot: örök részét Bűnöd s a sir ne hagyd hogy megemészszék!