Szemeid’ szeretem; s ők, tán szánva engem – Tudván hogy’ kínoz kegyetlen szived – Fekete gyász szinébe öltözötten Részvéttel nézik sziv-keservimet. S ah! fölkelő nap nem ragyoghat szebben Keletnek szürkülő arczán amott, S az esti csillag, alkony-szürkületben, Nem ékesíti jobban nyugatot, Mint arczodat e két gyászviselő szem! Ha szívedhez, értem gyászolni hát Igy illik: öltsd ily bájló gyászt egészen, És minden ízed’ részvét hassa át! S megesküszöm: a szépség fekete, S mind rút, minek fénylő tekintete.